Nem egyszer fordult elő velem, hogy egy olyan dalötlettel kezdtem el foglalkozni, mely nem volt tervben. Ilyen esetben a folyamat végén úgy tűnik, mintha az adott dal keresett volna meg engem – nem én őt – és kért volna meg, hogy foglalkozzak vele. Ez a helyzet a Fehér madárral is.

Nem tudom, honnan származik, de előfordulhat, hogy magánéleti szálakból táplálkozik. Magában hordoz valamit abból, amit a szülőföldjüktől elszakadtak élnek meg. Ebben van útkeresés, kényszerűség és a hontalanság lappangó érzése.

Az esőverte fehér madár személyében a kiszolgáltatott lélek önt testet, akinek a távollétből származó magánya a „vándor gyásza”. Elvégre mi jelenthet többet az otthoni otthon melegénél? Mi az, ami többet nyújthat szeretteink szereteténél?

It has happened more than once that I began working on a song idea that was never planned. In such cases, by the end of the process, it feels as if the song found me — not the other way around — and asked me to give it form. This is also the case with Fehér madár (White Bird).

I don’t know where it comes from, but it may be rooted in my personal sphere. It reflects something of what is experienced by those who have been separated from their homeland: a state of searching, a sense of necessity and the latent feeling of never truly being at home.

In the figure of the rain-soaked white bird, a vulnerable soul takes shape, whose solitude born of distance is the “mourning of the wanderer.” After all, what could mean more than the warmth of one’s home back home? What could offer more than the love of those we love?

– Mogorva